Lovaglóedzésen voltam. A lovardával szemben van az a bizonyos erdő. Edzés után eszembe jutott a  múltkori élményem. Lovagló ruhában ugyan, de elindultam felkeresni at unikorist... Iszonyú sötét volt, még a hold sem világított. A fák ágai közt suhogott a szél, de az unikornis sehol sem volt. Sétáltam az ösvényen, lábaim alatt ropogtak a letört ágak. Emlékeztem a múltkori kacagásra, ami helyett most síri csend ült. "Vajon miért van ilyen csend ?"-gondoltam magamban. De aztán haladtam tovább az ösvényen. Hamarosan megint nevetéseket vettem észre. Nem olyan volt mint a múltkori, a mostani félelmetesebb volt, és sokkal ijesztőbb ordibálásokat hallottam. "Hazamegyek !"-jelentettem ki magamban, de akiváncsiság erősebb volt. Határozottan haladtam előre. A múlkori példa alapján megint egy bokorban kerestem menedéket.Hát kijalanthetem, hogy nem unikornist láttam !!! Ronda, vézna, kicsi, zöld bőrű valamik tartottak  gyülekezetet. A szívem kalapált, eszembe jutott, hogy: "Apa jön értem lovaglóedzésre és nem talál majd ott !!! Most mi lessz ???"- Amíg ezen törtem a fejem, megszólalt a telefonom. A "szörnyek" ezt észrevették.

-Szégyen a futás, de hasznos !-montam, és irdatlanul szaladi kezdtem.

A szörnyek üldözőbe vettek. Én sírva futottam tovább. A lenyúló ágak megsebezték az arcom, de nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy ronda valamik üldöznek. Elfáradtam. Megálltam. Gondoltam: "Érjenek utól, nem érdekel !!!" Utólértek. Gonoszan vigyorogtak. Én sírtam. De ekkor ott termett az unikornis. Gyorsan lefeküdt, és én gondolkodás nélkül felpattantam a hátára. Vágtattunk. Én a sírásból nevetésre váltottam. Majd, amikor a szörnyek feladták az üldözést. Megálltunk, és leszálltam.

-Köszönöm.-mondtam a csodás paripának. Ő nyerített egyet.

-Hogy hívnak ?-kérdeztem.

Erre egy súsogó hang válaszolt a hátam mögűl:

-Nimellos.

Hátranéztem, de nem láttam senkit.

-Köszönöm Nimellos.-mondtam. A csodás állat nyerített egyet és eltűnt.

Visszamentem a lovardához és ott Apa várt.

-Bocsi, de beszélgettem.-mondtam neki. Szerencsére elhitte...